Ügyszám: GY186/2009.
Tárgy: kiút a válságból – az államháztartás zöldítése

Bajnai Gordon Úr részére

Miniszterelnök
Miniszterelnöki Hivatal
Budapest
Kossuth Lajos tér 4.
1055

Tisztelt Miniszterelnök Úr!

A jövő nemzedékek országgyűlési biztosaként osztom azt a meggyőződést, hogy jelenleg a válságok válságának nyitányát éljük. A 2008 őszén kibontakozó nemzetközi pénzügyi krízis, amely hazánkban a vártnál is mélyebb gazdasági visszaesést eredményezett, csak a kezdetét jelenti annak a jelenséghalmaznak, amely mindennapi életünk feltételeit radikálisan megváltoztatja. A fedezetlen pénzügyi műveletekre épülő tőkegazdaság összeomlása nemcsak figyelmeztető jel, hanem egy olyan markáns szimbólum, amely rávilágít a rendelkezésünkre álló javakkal való felelőtlen gazdálkodás mérhetetlen következményeire.

Bár a világgazdasági válság átmenetileg tompítja hatásait, nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt, hogy egy globális erőforrás-válság kezdetén vagyunk. Mértékadó nemzetközi előrejelzések szerint az olcsón hozzáférhető olaj mennyisége csökken, míg a kereslet radikálisan növekszik. Várható, hogy az olajra épített fogyasztói társadalom és az azt kiszolgáló gazdasági szerkezet alapjai hamarosan és látványosan megrendülnek, radikálisan felülírva azokat a kereteket, melyben eddig árakról, termelésről, állami költségvetésről gondolkodtunk. Persze az olajcsúcs jelensége csak egy, a rövidülő életciklusú termékekre alapozott fogyasztási modell következményei közül. Pazarlásunk eredményeképp világszerte romlik a talajok állapota, egyre kevesebb és drágább az ivóvíz, városi zöldfelületeink és az agglomerációs erdők szinte hétről-hétre látványosan fogyatkoznak.

A gazdasági- és erőforrásválságra adott válaszok azonban nem lesznek hatékonyak, ha eltekintünk ezek tágabb keretétől, a földi éghajlat folyamatosan gyorsuló melegedésétől. A klímaváltozás immár nemcsak egy riasztó tudományos teória, hanem mindennapjaink része. 2009 tavasza gyakorlatilag csapadék nélkül telt el, megsemmisítve a várható gabonatermés 30-50%-át. Az aszályt csak egy-egy olyan, soha nem látott erejű zivatar szakította meg, amely lakóházak ezreit rongálta meg és pusztította el a termés maradékát. Ezek az aggasztó jelek megerősíteni látszanak azon előrejelzéseket, melyek hazánkat – sajátos földrajzi helyzetéből adódóan – az éghajlatváltozás kiemelt vesztesei közé sorolják.

Látható, hogy ahogy élünk, termelünk, fogyasztunk az sem környezeti, sem szociális, sem gazdasági, sem pedig erkölcsi szempontból nem fenntartható. Az új helyzethez alkalmazkodnunk kell. Új és egyre mélyülő válságok kitermelése helyett meg kell teremtenünk az összhangot a természeti környezet, a termelés és a fogyasztás között. Ehhez meg kell változtatnunk gondolkodásunkat, mind egyéni, mind közösségi szinten. Radikálisan meg kell változtatnunk továbbá az államnak, mint a legnagyobb jövedelem-birtokosnak a gazdasághoz való hozzáállását.

A világ legfejlettebb, illetve leggyorsabban fejlődő országaiban a politikai és a gazdasági döntéshozók számára evidenciává vált, hogy a fent említett, egymásra épülő válságjelenségekből való kilábalás egyik legfontosabb eszköze az állam költségvetési politikájának zöldítése. Az ENSZ Környezetvédelmi Programjának igazgatója, Achim Steiner szerint a globális GDP egy százalékának felhasználásával megvalósítható egy olyan „zöld” intézkedéssorozat, mely újra fellendítené a világgazdaságot. Nagy-Britannia, Franciaország, Németország gazdaságélénkítő csomagjai stratégiai kérdésként kezelik a megújuló energiaforrások bővítését, az energiahatékonyság radikális növelését és egy olyan gépipar megteremtését, amely mindennapjaink termékeit, szolgáltatásait a megszokott energia- és nyersanyag-igény töredéke mellett állítja elő. Dél-Koreában a bevezetett intézkedések nem kevesebb mint 80%-a(!) tekinthető környezeti célúnak vagy környezeti szempontból pozitív hatásúnak. A zöld ösztönzés azonban nem a fejlett országok privilégiuma. Kína gazdaságélénkítő csomagjának 40%-át fordítja közvetlen állami beruházások, támogatások és adóátrendezés formájában a környezeti szempontból fenntartható gazdasági modellre való átállásra.

Miniszterelnök Úr!

Úgy vélem, hogy a Magyar Köztársaság 2010-es költségvetésének előkészítése során nem szabad figyelmen kívül hagyni az egyre erősebb környezeti és gazdasági adaptációs kényszert. Meggyőződésem, hogy az állam gazdaságirányító és
- ösztönző szerepének Ön által kezdeményezett felülvizsgálata nagyszerű lehetőséget biztosít arra, hogy már a 2010. évi költségvetésben megjelenjenek azokat a pozitív és negatív ösztönzők, amelyek hazánkat elindítják a környezeti és gazdasági fenntarthatóság útján. Engedje meg, hogy ennek érdekében megosszam Önnel az állami környezeti célú fiskális fellépésére vonatkozó észrevételeimet.

Magyarország Nemzeti Fenntartható Fejlődési Stratégiája kimondja: „Az áraknak tükrözniük kell a fogyasztással és termeléssel kapcsolatos tevékenységek, illetve hatásaik valós költségeit a társadalom számára, beleértve a természeti erőforrások használatának költségeit. A környezetkárosító, környezetszennyező tevékenységet folytatóknak meg kell fizetniük az emberi egészségben vagy a környezetben okozott károkat.” Maga a stratégia is bemutatja, hogy a környezet fenntartható használatának megteremtése nem elválasztható az égető gazdasági, társadalmi problémák megoldásától.

Úgy vélem, hogy ezen deklarált kormányzati szándék megvalósítása nem lehetséges az alábbi intézkedések egyidejű meghozatala nélkül:

-          csökkenteni kell, majd meg kell szűntetni a jelentős környezetszennyezést eredményező gazdasági tevékenységek költségvetési támogatását, illetve ezen tevékenységek környezeti terheit meg kell jeleníteni a tevékenységek adóterhelésében (pl. emelni kell a szénhidrogének és az építőipari nyersanyagok bányajáradékát, csökkenteni kell az autóiparnak adott különféle támogatásokat, stb.);

-          meg kell teremteni a környezeti szempontból pozitív tevékenységek fiskális támogatását (pl. barna mezős beruházások adókedvezményei);

-          a fentiekkel összhangban hangsúlyosan differenciálni kell az egyes termékekre vonatkozó ÁFA és fogyasztási adó szintjét, alacsonyabb kulcsokkal ösztönözvén az alacsonyabb környezetterhelésű termékek használatát (pl. alacsony kibocsátású járművek markáns adókedvezménye);

-          általában csökkenteni kell a munkára rakodó adó- és járulékterhet, hogy növekedhessék a foglalkoztatás, többek közt a tipikusan munkaigényes zöld beruházások területén is;

-          költségvetési társfinanszírozással támogatni kell ökológiailag is fenntartható beruházásokat. Ez keresletélénkítő hatásával tovább növelné a foglalkoztatottságot, ami pedig hozzájárulna az aggregált kereslet növeléséhez (pl. az épületekkel kapcsolatos energiahatékonysági beruházások nemcsak az építőiparban okoznának fellendülést, hanem közvetlen hatásuk lenne egyes kiszolgáló ágazatok munkaerő-keresletére is);

-          ezzel egyidejűleg felül kell vizsgálni az államilag támogatott nagyberuházások körét. Ma rendkívül nagy összegű, nemzeti, illetve uniós társfinanszírozású támogatást élveznek olyan – pl. közlekedési – presztízsberuházások, melyek gazdasági ésszerűsége, társadalmi haszna olykor megkérdőjelezhető vagy nem igazolható;

-          kiemelten kell támogatni a környezetvédelmi kutatás-fejlesztést az ország hosszú távú versenyképességének biztosítása érdekében.

Fontos hangsúlyozni, hogy a fenti javaslatok nem generálnak új fizetési kötelezettséget, a cél a költségvetés bevételi és kiadási tételeinek átrendezése oly módon, hogy a jövő nemzedékek további államadóssággal való megterhelése nélkül biztosítson forrásokat a „zöld” gazdaságélénkítésre. Úgy vélem, hogy a jövő generációk védelme követeli meg azt is, hogy a javasolt átrendezés ne eredményezze a társadalmi tőke fennmaradása, újratermelése szempontjából oly fontos szolgáltatások – mint az egészségügy, a családtámogatás vagy az oktatás – erózióját.

A fenti általános programot szeretném néhány – a fenntartható környezethasználat szempontjából – kritikus terület kapcsán konkrét javaslatokkal is alátámasztani.

Elsődleges stratégiai kérdés Magyarország energiafüggőségének csökkentése és a karbon-szegény energiaforrásokra való áttérés felgyorsítása. Ebben az államnak – az adó- és támogatáspolitika, a szabályozási környezet alakításán, valamint a közvetlen tulajdonosi szerepvállaláson keresztül – kulcsszerepe van. Hazánk ezen törekvések megvalósításához a Kiotói Jegyzőkönyv alapján, valamint az EU saját belső kibocsátási-tehermegosztási rendszerében jelentős kibocsátási kvótavagyonnal is rendelkezik. Ez a kvótavagyon egyszerre szolgálhatja a környezeti torzulások visszaszorítását és bevételt teremthet energiahatékonysági, innovációs, megújuló energia programok önrészének biztosításához.

Bár a meglévő adó- és támogatáspolitika az elmúlt években számottevő eredményeket ért el a megújuló energiaforrások piacának megteremtésében, úgy vélem, hogy a rendszer egészét újra kell gondolni hosszú távú környezeti szempontok mentén. Ennek ki kell terjednie az ökoadók, az egyes energia-szolgáltatásokhoz kapcsolódó (pl. távhő) nyújtott ÁFA-kedvezmények, továbbá a bányajáradék, valamint az energiaellátók jövedelemadója („Robin Hood” adó) kivetésének, felhasználásának teljes spektrumára. Át kell tekinteni a szociálpolitikai támogatásokat is, úgy hogy a differenciálatlan ártámogatásokat és alanyi jogon járó támogatásokat felválthassa a rászorultságon alapuló és az energiahatékonyságot ösztönző támogatási rendszer.

A hazai közlekedési struktúra átalakításának megkezdése nem tűrhet halasztást. A települési környezet romlásából fakadó egészség-károsodás és gazdasági kár, a versenyképtelenné vált tömegközlekedés finanszírozása és a mindennapi életünkben szaporodó közlekedési konfliktusok nemcsak az egészséges környezethez való alkotmányos jog sérelmének elsődleges forrását jelentik, hanem az állam számára is egyre immár fenntarthatatlan költségvetési terhet jelentenek.

Szakértői becslések szerint évente mintegy 1000 milliárd forintot tesz ki az a költség, amelyet nem a közlekedés használói fizetnek meg, hanem az egész társadalom. Ezen külső költségeket fokozatosan és differenciáltan meg kell jeleníteni a közlekedés árában. Így, felül kell vizsgálni az üzemanyagok jövedéki adójának mértékét, hiszen 2002 óta ez nem történt meg, pedig a fogyasztói árszint csaknem 40%-kal emelkedett. A nagyvárosok leginkább szennyezett belvárosi részein be kell vezetni az ún. dugódíjat, hogy a legforgalmasabb területek élhetőbbé váljanak, és átterelődjék a közlekedés a tömegközlekedésre. A fokozatosan növekvő adóbevételek és a dugódíj bevételeit a tömegközlekedés, a P+R parkolók, valamint a kerékpáros közlekedés keretfeltételeinek olyan szintű fejlesztésére kell fordítani, hogy az megfelelő és kívánatos alternatívát jelentsen a gépkocsi-közlekedéssel szemben. Nem szabad szó nélkül hagyni a gépjármű-használathoz kapcsolódó széleskörű adócsalást, amely nemcsak a költségvetést fosztja meg jelentős adóbevételektől, hanem egyúttal állami támogatást nyújt az egyéni autóhasználat részére. Nemzetközi mintáknak megfelelően szükséges bevezetni a nehéz tehergépkocsikra a kilométer-arányos úthasználati díjat, ezzel a külföldi fuvarozókkal is megfizettetnénk az okozott károkat, valamint a gyorsfogalmi utakra terelnénk a nehéz tehergépkocsik forgalmát. Fokozatosan fel kell számolni az indokolatlan, piactorzító támogatásokat a közlekedésben és a kapcsolódó területeken is. Ennek eklatáns példája az autóipar, ahol az államok óriási támogatásokkal járultak hozzá felesleges többletkapacitások megteremtéséhez, hogy aztán ismét az adófizetőkre terheljék a felelőtlenül gerjesztett kereslet összeomlásának következményeit.

Hasonlóképpen kritikus a hazai épületállomány helyzete. A magyarországi épületek az energiafelhasználás több mint feléért felelősek. Az emelkedő energiaárak és a növekedő szegénység miatt az energiaköltségek egyre nagyobb terhet rónak a lakosságra, a költségvetésre és a vállalkozásokra, és jelentős, ám lényegében feltérképezetlen energiaszegénységet okoznak, ami valószínűleg sok emberéletet is követel évente. Mindazonáltal az építésügy az a terület, ahol – az energetikai célú felújításokra juttatott – költségvetési támogatásoknak a legnagyobb a pozitív fajlagos környezeti és gazdaságélénkítési hatása. Nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy azokban az országokban, ahol elkötelezték magukat a középületek energetikai felújítása mellett, és ehhez megfelelően bevonták a magánszektor forrásait is, új iparágak keletkeztek, míg mások jelentősen fellendültek.

Ehhez azonban meg kell változtatni a jelenlegi beruházás-támogatási rendszert (mely átláthatatlan, töredezett és környezeti célkitűzései indokolatlanul alacsonyak), valamint az adózási rendszert. Ez utóbbi ugyanis nem ösztönöz az energia racionális felhasználására. Az energiaárak különböző formájú szociális támogatásait a lehető legnagyobb mértékben úgy kellene kiváltani, hogy a lakások komplex energetikai felújítására, valamint energia-hatékony fűtésrendszerekre, berendezésekre fordítsuk a támogatásokat, csökkentve így az energiaszegénységet és egyidejűleg helyreállítva a takarékos energiafelhasználásra való ösztönzést.

Végezetül meg kell említenem az agrár- és vidékfejlesztés kérdését. Az európai uniós keretek között át kell alakítani a támogatások rendszerét oly módon, hogy az az ökológiai és társadalmi értelemben fenntartható, a tájhoz, termőhelyhez alkalmazkodó helyi gazdálkodást segítse elő. A helyi erőforrásokkal történő termelés egyensúlyának fenntartása mellett fontos cél az egészséges életkörülmények és az élelmiszer biztosítása minél szélesebb rétegek számára, valamint a vidék társadalmi kohéziójának erősítése. Szakértői becslések szerint a meglévő támogatások közel 50%-a az ezen célokkal ellentétes agro-ipari szerkezet konzerválásához, megerősítéséhez nyújt forrásokat. Ehelyett emelni kellene az agrár- és erdészeti környezetgazdálkodási rendszerekhez kötődő támogatások és a vidék életminőségének javítását szolgáló támogatások arányát. Ezzel erősítenénk alkalmazkodó képességünket az EU Közös Agrárpolitikájának várható változásaihoz is, melyek egy új közös vidékfejlesztési politika keretében várhatóan a vidéki közjavak előállításának ösztönzését, valamint a vidéki gazdaság és társadalom életképességének növelését helyezik a támogatások középpontjába.

Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Válsághelyzetben különös fontossággal bír annak tudatosítása, hogy az állam intézkedései egyszerre kell, hogy szolgálják a közösség érdekét és az egyén méltóságát. Az éghajlati-ökológiai, energetikai és társadalmi-gazdasági válsággal szembesülve az egyén és a közösség egészséges környezethez való joga végső soron csak akkor érvényesül, ha a társadalom működését összehangoljuk annak természetes kereteivel, azaz fenntarthatóvá tesszük.

Az államháztartás környezetvédelmi szempontú átalakítása ezen célkitűzés megvalósításának egyik kulcsfontosságú eszköze, amely az emberek mindennapjait érintő számos kedvező eredményre vezetne. Az elvonások mértékének növekedése nélkül javulna környezetünk állapota és a lakosság egészsége. Az élőmunkát terhelő adók csökkenésével nőne a foglalkoztatás és visszaszorulna a feketegazdaság. A szennyező tevékenységeknek nyújtott támogatások felszámolásával több forrás jutna a fejlődésünket leginkább előmozdító tevékenységekre, mint például az oktatásra és a kutatás-fejlesztésre. Csökkenne az ország energiafüggősége, és ami a jelenlegi válságos helyzetben létfontosságú, javulna az ország gazdasági versenyképessége úgy, hogy egy gazdasági, szociális és környezetvédelmi szempontból is hosszútávon fenntartható pályára állna. Úgy vélem, hogy a XXI. század kezdetén ezen célkitűzéseket egyetlen állam sem hagyhatja figyelmen kívül.

Tisztában vagyok azzal, hogy a fenti intézkedések csak egy hosszabb folyamat során vezethetőek be. Úgy vélem azonban, hogy nemcsak a gazdasági döntéshozók, hanem az egész társadalom számára fontos, jelzésértékű kezdeményezés lenne, ha a jövő nemzedékek iránti felelősségtől vezérelve a Kormány a költségvetési tervezés kezdetén elkötelezné magát a zöld államháztartási reform fokozatos megvalósítása mellett.

Budapest, 2009. június 10.

                                                                       Üdvözlettel,

                                                                                              dr. Fülöp Sándor