Robert Costanza professzor a JNOI szervezésében tartott előadásában napjaink többrétű válságának összefüggésében egy fenntartható társadalomba való átmenet lehetőségét vázolta fel.

Az emberi beavatkozás ma oly mértékben változtatta meg Földünket, hogy – Marc Imhoff, a NASA kutatója szavaival szólva – immár új földtörténeti korszakról, az „antropocén”-ről beszélhetünk. Thomas Friedman, a New York szemleírójának találó megfogalmazásával: falnak ütköztünk, a természet és a gazdaság egyszerre mondott nemet az elmúlt 50 év növekedési modelljére; a 2008-as válság tükrében világos, hogy az – mind gazdasági, mint környezeti szempontból – egyszerűen fenntarthatatlan. A Föld szénhidrogénkészlete fogyóban, a légkör felmelegedése – annak vészjósló, ráadásul akár hirtelen bekövetkező és visszafordíthatatlan élelmezési, meteorológiai, természetpusztító, vízgazdálkodási következményeivel – a legrosszabb forgatókönyvekét is felülmúlhatja (Stern-jelentés). A viharok és árvizek gyakorisága és súlyossága egyaránt növekszik. Jared Diamond szerint a 12 legsúlyosabb környezeti probléma az élőhelyek és ökoszisztémák elvesztése, az óceánok túlhalászata, a biodiverzítás csökkenése, a talaj eróziója és minőségromlása, az energiaszűkösség, az ivóvízhiány, a növényi fotoszintézis-kapacitás korlátja, a mérgező vegyszerek, az (táj)idegen növény- és állatfajok elszaporodása, a klímaváltozás, a népességrobbanás, valamint a fogyasztás folytonos növekedése. E tényezők együtthatása ráadásul bármelyiküknél súlyosabb hatással jár. A rugalmasságukat vesztő rendszerek sebezhetőbbé válnak külső sokkhatásokra. Több ökológiai veszélyforrás (az északi sarki jég olvadása, az örökké fagyott tundra olvadása, mérsékelt övi és trópusi erdők pusztulása, a monszun rendjének felborulása) is a teljes globális egyensúly felborulásával fenyeget. A biodiverzitás csökkenése, a környezet nitrogénháztartásának felborulása ill. a klímaváltozás terén az emberiség valószínűleg már túllépett a visszafordíthatóság határán.

A globális recesszió lehetőséget kínál (egyben sürget is) a változásra. Ennek kulcsa: jobban megérteni a lehetőségeket, hogy egy magas életminőséget kínáló, ugyanakkor fenntarthatóbb jövőt építsünk. Ehhez először a múltat kell megértenünk, ehhez számos tényező történeti változását (hőmérséklet, légköri metán- és széndioxid-koncentráció, népesedés) tekintetbe kell venni. A problémamegoldáshoz vízióra van szükségünk (hogyan működik ma a föld, s hogyan szeretnénk, hogy a jövőben működjön), az ennek megfelelő helyzetértékelésre, eszközökre és végrehajtásra – s e három szintet integráltan kell kezelni.

A folytathatatlannak bizonyult gazdasági modell figyelmen kívül hagyja, hogy Földünk zárt rendszer, a természetet mellékkörülménynek tekinti. Alapelvnek tekinti, hogy a gazdaság határtalan növekedésre képes, a „több” mindig jobb, a szegénység problémája növekedéssel oldható meg, a magántulajdon mindig a legjobb. Ezzel szemben Constanza felhívja a figyelmet, hogy földünk zárt rendszer, ezért a fenntarthatóság alapkövetelménye (a hulladék minimalizálásával) zárt anyagforgalmú földi rendszer létrehozása. Constanza modellje számol az – egymással korlátlanul nem helyettesíthető – természeti, humán, társadalmi és termelő tőkével is, azok megőrzésével, újratermelésével. Célja az egyén és a közösség jól-léte. Az életminőség sokkal komplexebb, mint a növekvő fogyasztás. A gazdagság különböző fokán álló országok társadalmainak vizsgálatából kitűnik, hogy az anyagi fogyasztás növekedése nemcsak fenntarthatatlan, de nem is eredményez szükségképpen boldogságot. Az anyagi javak növekedése csak egy határig növeli a jól-létet, mi több, a harmadik világ számos országában igen alacsony GDP-értékhez jóval gazdagabb országokra jellemző jól-lét társul. Egyre nyilvánvalóbb a megszokott gazdasági mutatók alkalmatlansága az emberi életminőség mérésre, sőt ezek gyakran romboló folyamatokat (a közbiztonság hiánya, katasztrófák) is nyereségként vesznek számításba. Új jelzőszámokra van szükség, melyek a humán- és természeti tőkéket is figyelembe veszik.

A zsákutcába vezető washingtoni konszenzussal szemben a fenntartható világra törekvő zöld konszenzus az anyagi javak mellett a spirituálisakra is figyelmet fordít, az államnak központi szabályozó szerepet szán, s a tulajdonformák (egyéni, közösségi, állami) harmóniájára törekszik. A privatizáció többnyire azért nem megoldás, mert a természeti szolgáltatások többsége közjó. Jellegüknek megfelelő (globális, nemzeti, regionális, helyi) szinten kell szolgáltatni őket (szubszidiaritás). A közjavakat (levegő, víz, természet, anyanyelv, zene, törvényes rend, általános hozzáférésű hálózatok) egy közösség tagjaként örököltük vagy ajándékba kaptuk (Peter Barnes). A természeti szolgáltatások a tiszta levegőtől a stabil időjáráson át az élelmünket megtermő talajokig és a növényi és állati génkincsig egész életünket áthatják – szinte mindent a természettől kapunk. (Érdekes példa, hogy a tengerpart menti vizes élőhelyek a hurrikánok kártételeinek mérséklésével pénzben is kifejezhető hasznot hajtanak. Ám míg a Mississippi deltavidékén pl. hatezer éven át lassan nőtt, az utóbbi száz évben meredeken csökken az ilyen élőhelyek nagysága.) Csupán a számszerűsíthető közjavak mennyisége is meghaladja a magánjavakét. Constanza és munkatársai megbecsülték az ökoszisztéma szolgáltatások értékét, és az a legóvatosabb becslés szerint is megegyezik a világ teljes GDP-jével. A kutatók által is tudatosított módszertani határok miatt a valóságos érték ennél is jóval nagyobb lehet. Kimutatható, hogy a természetmegőrzés a legjobb befektetés: minden erre fordított dollár mintegy százszorosan megtérül.

A jól-létet középpontba helyező fenntartható fejlődés lényege: fejlődés-növekedés nélkül (Peter A. Victor). Ehhez sok mindennek meg kell változnia. Új értelmet és mértéket kell adni a sikernek. Tudatosítani kell az anyag-, energia-, és termőföldhasználat, illetve a hulladéktermelés korlátait. Tartós, javítható árukra és a „státusfogyasztás” mérséklésére van szükség. A reklámoknak nem manipulálniuk, hanem tájékoztatniuk kell, az áraknak megjeleníteni a valós költségeket. Nagyobb súlyt kell kapnia a helyi, kisebbet a globális gazdaságnak. Alkalmasabb technológiák kiválasztására és hatékonyabb tőkehasznosításra kell törekedni. Csökkenjen a munka-, növekedjék a szabadidő, mérséklődjenek a társadalmi egyenlőtlenségek. Az oktatás az életre, ne csupán a munkára készítsen fel.

Mindehhez a piacnak megfelelő jelzéseket kell küldeni: zöldadó-reformmal, az ökológiai szolgáltatások megfizettetésével, a közszféra kiterjesztésével, s a környezeti kárt okozó gazdasági szereplőknek a természet helyreállításának teljes költségét viselniük kell. A fenntartható társadalomba való átmenethez mind a négy típusú tőke alkalmazásánál változásra van szükség. Az anyagi tőke terén ez a megújuló energiahasználat növelését, fenntartható közlekedést, takarékos épületeket, a humán tőke terén teljes foglalkoztatottságot, mindenki számára hozzáférhető jó képzést jelent. A szociális tőke esetében növelni kell a társadalmi részvételt, mérsékelni az egyenlőtlenségeket, rövidebb munkaidő mellett több idő jusson a családnak. A természeti tőke esetén a klímavédelemre és a tengerek védelmére kell összpontosítani, az erőforrás-kitermelést használati díjjal kell terhelni, s beruházni a természet helyreállításába.

Összességében függetlenedni kell a fosszilis energiától, a növekedési kényszertől és a túlfogyasztástól. Az új életforma a fogyasztás növelése helyett a létminőségre összpontosít. Új vízió kell, új intézkedések, intézmények, technológiák. Egész társadalmunkat újra kell tervezni. De ez nem jár életminőség-csökkenéssel, ellenkezőleg, a javulásával.

(Krómer István, a JNOI tudományos munkatársa)