IFJ. ZLISZKY JÁNOS

Környezetpolitika, 2009

A HELYZET

A tájékozottságra törekvő, közügyek iránt érdeklődő polgár már szinte megszokta, hogy időről időre kap egy jelzést, ami így vagy úgy a nagyléptékű környezeti rendszer, a „fenntartó” állapotának romlására figyelmeztet. Ilyen volt – a teljesség igénye nélkül – 1972-ben, 1995-ben és 2002-ben a növekedés határainak megjelenése¹ (értve itt a jelenséget és a kötetet egyaránt), a hetvenes és nyolcvanas években az ózonritkulás és ezzel párhuzamosan a légköri CO2-feldúsulás és következményeinek felfedezése, a kilencvenes években az ökológiai szolgáltatások „beárazása” a Nature-ben, illetve a globális természeti erőforrások leltára az ezredfordulón (Millennium Ecosystem Assessment). 2009. szeptember végén a Nature „Safe operating space for humanity” című cikke² ismét ki- és megjelölte azokat az ismert fizikai, kémiai és biológiai határállapotokat, amelyeket nem változtathatunk tovább a nagy természetes rendszerek (lég- és vízáramok, hőmérsékleti és csapadékmintázatok, nagy léptékű ökoszisztémák) dominóeffektus-szerű összeomlásának veszélye nélkül³.

A tudomány tehát negyven éve hallatja figyelmeztetéseit mind a nagy részrendszerek, mind a globális egész állapotáról és kilátásairól. A tudósok leírták a politikai tétlenség következményeit, de a válság megelőzésére, illetve az abból való kilábalásra is adtak forgatókönyveket, javaslatokat. Sodródás, tétlenség esetén az előrejelzések a XXI. század első évtizedeire tették a komplex globális krízis résztüneteinek első, nyilvánvaló megjelenését. Ezekkel a tünetekkel valóban mostanában szembesülünk. A világon az egy főre jutó élelmiszer-termelés csökken, ami egyre nagyobb regionális éhínségeket vált ki. A nem megújuló erőforráskészletek apadnak, a megmaradtak kiaknázására a legerősebb országok igyekeznek átfogó és hosszú távú lehetőséget szerezni maguknak. A környezetet terhelő anyagok mennyisége exponenciálisan nő (pl. üvegházhatású gázok, vagy veszélyes hulladékok), ami növeli a globális felmelegedést. Az egy főre jutó közszolgáltatásokra fordított erőforrás csökken, ami a művelődés és az egészségügyi ellátottság helyzetét rontja – és még folytathatnánk a sort.

A nagy rendszerek állapotának tünetei – az átlagember tapasztalásának szintjén, de még mindig nagy vonalakban – jelenleg három párhuzamos válságban mutatkoznak: pénzügyi-gazdasági, természetierőforrás-, illetve éghajlati válság (konkrétan pl. munkanélküliség, benzinár-emelkedés, időjárási károk).

A megoldásukról folyó politikai diskurzusból úgy tűnik, hogy épp e válságok két legfontosabb ismérve kerüli el a döntéshozatalra, reakcióra készülők figyelmét. Egyrészt, hogy e válságok gyökere közös, tehát vagy mindhármat megoldjuk, vagy egyet se oldottunk meg; másrészt, hogy se időnk, se eszközünk nincs elég ahhoz, hogy sorban, egyenként foglalkozzunk velük. Ha pl. specifikusan a pénzügyi stabilizációt próbáljuk kezelni, akkor voltaképpen elpazaroljuk szűkös tartalékainkat. Csak „win-win-win” típusú intézkedést lenne szabad hozni. Más szóval, bokszhasonlattal élve: egy „menetben” kell győzni, mert három menetre nincs erőnk!

A JÖVŐ NEMZEDÉKEK KILÁTÁSAI MAGYARORSZÁGON 2009-BEN

Az Európai Unió tudományos testületei és vezető köztisztviselői egyaránt tisztában vannak azzal, hogy csak úgy kerülhető el a globális katasztrófa, ha a politika és a gazdaság meghajtó erői, értékei megváltoznak; ha más elvek és más sorrend alapján és igazságosabban osztjuk el évente azt az anyagmennyiséget, amit kivonunk a természetes rendszerekből; ha az ipari termelés anyagforgalma egy adott szinten megáll, stabilizálódik; a környezetszennyezést sikerül visszaszorítani, s ha politikai elsőbbséget adunk az energia- és nyersanyag-takarékosságnak. A fordulat, a megoldás akadálya nem kognitív (tudás) természetű, hanem etikai: a politikai akarat hiányával, illetve rossz irányával kapcsolatos.

Technológiai és szervezési tudásunk ma már lehetővé tenné a tiszta, ciklikus ipar és gazdaság működését. Ám ami a hadiiparnak a háború, az a mai gazdasági szereplők nagy részének a fogyasztói társadalom lineárisan növekvő anyagforgalma. „C’est la guerre! ⁴”, vonja meg vállát tevékenysége „eredményével” szembesülve a hadiszállító, s hasonlóképp fogalmaznak a szennyező technológiák és a fölösleges dolgok szállítói: „a civilizáció áldásai”, úgymond, „áldozattal is járnak!” Amit azonban végső soron feláldozunk, az az a tőke, amelynek kamataival a jövő nemzedékek sáfárkodhatnának majd.

A jövő nemzedékek számára négyféle tőkét⁵ kellene megőriznünk: a természeti tőkét (ökoszisztémákat), a nemzeti pénzvagyont és infrastruktúrát, az aktív emberi közösségeket (humán tőke) és a tudást.

Magyarország ma igen rossz helyzetben van ebből a szempontból. Az ökológiai lábnyomunk átlagosan 3,5 globális hektár fejenként, a kívánatos 1,5 globális hektár helyett. Az államadósság megközelíti a GDP 80%-át, noha ennek az értéknek legalább 50% alatt kellene lennie. A dolgozók kevesebb, mint feleannyian vannak, mint az inaktívak, ami jelentős teher a jelenben is, és a jövőben a társadalom idősödésével ez csak fokozódik. A kutatás-fejlesztési kiadások a GDP egy százalékát sem érik el, holott legalább két százalék lenne szükséges ahhoz, hogy a jövőben szükséges szellemi tőke kifejlődhessen.

Az államháztartás környezetvédelmi szempontú átalakítása a fenti helyzet javításának egyik kulcsfontosságú módja, amely az emberek mindennapjait érintő számos kedvező eredményre vezetne. Az elvonások mértékének növekedése nélkül javulna környezetünk állapota és a lakosság egészsége. Az élőmunkát terhelő adók csökkenésével nőne a foglalkoztatás és visszaszorulna a feketegazdaság. A szennyező tevékenységeknek nyújtott támogatások felszámolásával több forrás jutna a fejlődésünket leginkább előmozdító tevékenységeknek, mint például az oktatásra és a kutatás-fejlesztésre. Csökkenne az ország energiafüggősége, és ami a jelenlegi válságos helyzetben létfontosságú, javulna az ország gazdasági versenyképessége úgy, hogy egy gazdasági, szociális és környezetvédelmi szempontból is hosszú távon fenntartható pályára állna.

A koppenhágai klímacsúcs eredménytelensége ellenére, Magyarországnak a fenti intézkedésekkel nem kell az új, nemzetközi éghajlatvédelmi megállapodásra várnia. A nemzetközi tárgyalások folytatásával párhuzamosan már ma el kell kezdenie cselekedni. Így a hazai gazdaság, társadalom „dekarbonizációja” nem jelent később rendkívül magas terheket, és elkerülhető az ország versenyképességének további romlása.

A zöld államháztartási reform természetesen csak akkor szolgálja a fenntarthatóságot, ha nem ellentétes a társadalmi igazságosság követelményeivel. Így különösen nem szabad, hogy a költségvetési átrendezés a társadalmi tőke fennmaradása, újratermelése szempontjából oly fontos szolgáltatások erózióját eredményezze, mint az egészségügy, a családtámogatás vagy az oktatás. A jóléti szolgáltatások elvonásával szemben a zöld államháztartási reform lehetőséget teremt arra, hogy a költségvetés egyensúlyát alternatív források biztosítsák. Hasonlóképpen, a költségvetési átrendezés nem eredményezheti a közszféra jelentős forráselvonását. A központi és helyi közigazgatás, valamint a háttér- és segédintézmények leépítése ugyanis általában az állam szabályozó és ellenőrző munkájának gyengülését vonja maga után, ami végső soron aláássa a zöld államháztartási reform megvalósításának feltételeit, és súlyos zavarokat idéz elő a társadalomban.

Noha a tudomány és a politika egyre inkább látja és belátja a környezeti válság tényét, az eddigi, fentről jövő kezelési kísérletek, a nemzetközi konferenciák rendre kudarcot vallottak. De lehet-e lentről felfelé, életmódváltással, szemléletformálással valós eredményeket elérni? Azok a közösségek, amelyek ma Magyarországon a maguk és a jövő nemzedékek érdekében valóban meg kívánnák kezdeni a fenntartható életvitelre való áttérést, komoly nehézségekkel találják szemben magukat. A jövő nemzedékek országgyűlési biztosa „Fenntarthatóság előőrsei” programjának keretében végzett kutatás összegzése – eltérő adottságú és egymástól távoli régiókban szerzett egybehangzó tapasztalatok alapján – megállapítja, hogy a fenntarthatóság feltételeinek megfelelő, azaz, alapvetően helyi forrásokra építő, a helyi közösség önrendelkezésének gazdasági alapjait megteremtő, környezetbarát, az ott élőknek munkát, perspektívát, megfelelő életminőséget biztosító vidékfejlesztés lehetőségei ma Magyarországon nem adottak.

Az óriási mértékben koncentrálódott, túlnyomórészt nemzetközi befektetőcsoportok és hálózatok kezében lévő élelmiszer-kereskedelem, -feldolgozó és vendéglátóipar az erő pozíciójából tárgyal beszállítóival. A hazai mezőgazdasági termék kiszorul a bel- és külföldi piacról. Az élelmiszer-feldolgozás és -kereskedelem állami szabályozása ésszerűtlen adminisztratív, higiéniai és egyéb jogszabályokkal gyakorlatilag lehetetlenné teszi a háztáji, kisüzemi, helyi termék legális megjelenését a helyi piacon. Ezek betartásához komoly beruházás kellene, a kisebb léptékben gazdálkodóknak nem kifizetődő a nagyipari előírásoknak megfelelő feldolgozóüzemet építeni. Az agrár- és vidékfejlesztési támogatásokból pedig általában épp ezeket a kisebb, közepes léptékű üzemeket, gazdálkodókat zárják ki adminisztratív vagy gazdasági korlátokkal. Így a normatív és pénzügyi szabályozás szinte kizárólag az intenzív nagyüzemi termelést teszi rentábilissá, függetlenül a helyi adottságoktól. A hazai támogatási politika, piacszabályozás és hitelfeltételek a kisebb gazdaságokkal szemben ellenségesek, és a hazai családi gazdaságok számára hátrányt jelentenek a szomszéd országok farmereihez képest.

Kijelenthetjük, hogy a hazai agrárpolitika és a forgalomban levő vidékfejlesztési koncepciók az európai trendekkel részben, a fenntartható fejlődés követelményeivel teljes mértékben ellentétesek. A fenntartható vidékfejlesztés feltételei megteremthetők lennének, ehhez azonban gyökeres fordulatra lenne szükség a vidékpolitikában.


Jegyzetek

Megjelent: Magyarország politikai évkönyve 2009-ről, a Demokrácia Kutatások Magyar Központja Közhasznú Alapítvány 2010